Megszólítások

Jozsó jókedvűen ébredt az év utolsó napján. Hideg vízben mosakodott, jó nagy bögre tejet ivott a reggelihez. Kávézott, belebújt a kabátjába – sapkát nem húzott, mert szokatlanul enyhe volt a tél –, aztán fogott két textilszatyrot, s nekiindult, hogy elintézze utolsónapi bevásárlását. Ez általában ugyanúgy zajlott, mint bármely más napon, de az a nap éppen az év utolsó napja lévén helyénvalónak tetszett, hogy utolsónapi bevásárlást végezzen. Azaz szilveszterit. Dudorászva indult lefelé, szökdécselt, majd gyorsított és kettesével szedte a lépcsőfokokat. Tündérszép Ilona jött vele szemben a másodikon, éppen csak sikerült kikerülnie. Boldog Óévet kívánok! – vetette oda az idős nőnek, s futott tovább. Tündérszép Ilona valójában csúnya volt, valószínű, hogy fiatalkorában sem a szépségével vonta magára az emberek figyelmét. Sokkal inkább a hangjával, ami bántó volt és erőszakos. Most azonban, hogy Jozsó elszáguldott mellette, némán, sóbálvánnyá dermedten állt a lépcsőfordulón. Jozsó, mielőtt a boltba ért volna, találkozott még Benővel, a hároméves kisfiúval, aki egyáltalán nem volt Bárczy, Aranyos úrral, a fiatal ékszerésszel, Sanyikával, akinek Mercédesze volt, végül, de nem utolsósorban pedig Angatival. Ha valaki nem tudná, Angati francia bulldog, túltenyésztett faj nagy becsben tartott egyede. Szörcsögve szedte a levegőt, fogai közt gumicsont tartott és gerincbántalmak gyötörték. Jozsó mindenkit lelkesen üdvözölt, s Boldog Óévet kívánt nekik.
Nagy csilingelés támadt, amint kinyitotta a bolt ajtaját. Nem karácsonyról maradtak ott a csengettyűk, abban a boltban mintha mindig angyalok köszöntötték volna a belépőt. A boltos, Szelíd-mosolyú Angéla, fölpillantott olasz nyelvkönyvéből. Bongiorno – suttogta magáról megfeledkezve, amikor ugyanis éppen nem járt vevő a boltjában olaszleckék magolásával múlatta az időt. Semmit sem csodálkozott azon, hogy Jozsó ugyanazt kérte, mint általában, nem szakította félbe, bár régóta fejből tudta volna sorolni a tételeket. Végül belefért minden a textilszatyrokba, ami nem csoda, hiszen Jozsó pontosan tudta, hogy két szatyorra lesz szükség mindahhoz, mit vásárolni szándékozik. Fizetett, s mielőtt indult volna, Szelíd-mosolyú Angéla szemébe nézve mondta: – Boldog Óévet kívánok! – Boldog … mit is? –, próbálta viszonozni a köszönést szelíden Angéla, de Jozsó mögött akkorra már csengve-bongva becsukódott a bolt ajtaja.
Miféle dolog boldog óévet kívánni, amikor az már eltűnőben van. S hogy boldog volt-e vagy éppen ellenkezőleg? Ki tudna erre – kezét szívére téve – válaszolni? Szelíd-mosolyú Angéla behajtotta az olaszkönyvet. Istenem, gondolta, lehet, hogy én boldog vagyok, azért mosolygok mindig, ha nyílik az ajtó? Nem hittem volna eddig, hiszen oly nehéz ez az élet, de, ha ezt kívánja nekem Jozsó?  Hogy legyek? Vagyis legyek volt? Hát, ha ő kívánja, olyan okos embernek látszik… Aranyos úr – ékszerész és titkos bicikliversenyző – lelki szemei előtt megjelent a kerékpárja. Emlékezett, ahogy kisfiát szépen a gyerekülésbe helyezi, sisakot tesz a fejére, s száguld vele erdőn-mezőkön át. Nem törődött akkor se arannyal, se semmi mással. Angati, a francia bulldog vigyorgott, nyálát csorgatva felidézte, amint az óév egy önfeledt pillanatában egy percre átengedte a gumicsontot Benőnek, a hároméves kisfiúnak. Aki egyáltalán nem Bárczy. Ő valójában I. Benedek, egyes méltatói szerint a „Nagy” megkülönböztető jelző is dukál neki. Szóval, Angati egyszer kis híján egy egész percre átengedte I. azaz „Nagy” Benedeknek a gumicsontot, s most, a múlófélben levő óév e magasztos pillanatában ráébredt, hogy ez volt számára a legboldogabb pillanat, ami még a gerincbántalmát is feledtette. Sanyika nem sokat teketóriázott, ő a tettek embere volt világéletében. Elment a nőhöz, akit sok éve nem látott már, beültette a Mercédeszbe és kivitte a műjégre. Nem fagytak be ugyanis a tavak azon a télen. Szembeállt az asszonnyal, derekára tette a kezét, és úgy keringőzött vele, mintha repülnének.
Tündérszép Ilona – a csúnya, nagyhangú idős hölgy – kis híján azt mondta Jozsónak, amint az, kettesével szedve a fokokat másodszor is elszáguldott mellette, hogy – milyen friss és fürge ezen a szép, utolsó napon, kedveském – de végül beérte annyival, hogy köszönt. Boldog … mit is? – motyogta, és pihegett a sikeres erőfeszítéstől.
Mire Jozsó hazaért, Bozsó is felébredt. Együtt pakolták ki a vásárolt holmit a textilszatyrokból. Aztán Bozsó a férje nyaka köré fonta a karját, s barna szemét lesütve halkan mondta: – Boldog Óévet, kívánok, Drágám! Egymást szorosan ölelve, csöndesen álltak, s hallották, amint azon az utolsónapi enyhe délelőttön finom kattanással megáll az idő.