Tudod – magyarázta Nagy József –, régebben alig vártuk, hogy elérkezzen a tavasz, s vele a lomtalanítás. Nem azt vettük számba, hogy mitől kellene megszabadulnunk, hiszen alig volt valamink, hanem azon törtük a fejünket, hogy mit lenne jó találni az utcára kitett lomok között. Valamit, ami szép, számunkra kincs akkor is, vagy éppen azért, mert korábbi gazdája megunt kacatként tekint rá. Évtizedeken át padláson vagy pincében heverő, porosodó, korhadó, porladó, penészedő tonettszék, fiókos szekrény, falipolc, egy portól és időtől mattult metszett-üveg kancsó, egy asztalka rézkallantyús fiókkal, egy famozdony, bár kerekek nélkül, egy gyerekbicikli rozsdásodó küllőkkel…
József nagyot sóhajtott, s Benedek, aki addig türelmes figyelemmel hallgatta a múltba révedést, közbevetette, hogy csodálkozik József érdeklődésének eme új oldalát hallván.
– Nem értelek – mondta Benedek – azt hittem, hogy téged csupa okos dolog lelkesít, okosakat tudsz, okosakat mondasz, majdnem olyan vagy, mint Mikkamakka. De ezek a lomok… és az okosság. Az én első általános iskolás fejemben nehezen férnek meg egymás mellett.
Na, persze, mit tudhatott Benedek, aki ugyan sikerrel vette az írás, olvasás és számolás elsőosztályos köreit, mit tudhatott arról, hogy milyen is egy valódi lomtalanítás. Nem olyan, mint a mostaniak, amikor az illetékesek megpróbálják titokban tartani az időpontját, sem újságban, sem utcai plakáton nem hirdetik, csak a levélszekrényekbe helyezik el a kacatok kihelyezéséről szóló értesítést. Ez azonban nem jelent akadályt azok számára, akik már sok éve rendszeres résztvevői a lomtalanítási rítusnak, a meghirdetett időpont előtt egy nappal megjelennek, s az utcán töltik a nagy nap előtti éjszakát. Hangos viselkedésük, a kapubejáratokban létesített alkalmi nyoszolyájuk kellemetlennek tűnik a jámbor polgárok számára, de komolyabb baj ennél, hogy megjelenésük véget vetett a hajdan békés lomtalanítási kincsvadászatnak.
József ismét sóhajtott, lelki szemei előtt megjelent egykori szomszédasszonya, akivel úgyszólván semmi közös vonásuk nem volt, kivéve a lomok közti turkálás szenvedélyét. Így adódott, hogy egy hajdani, ma már retrónak nevezhető lomtalanítás estéjén együtt indultak az utcára kitett kupacok felfedezésére. Séta közben az asszony egyszer csak váratlan kijelentést tett: –Tudja, az én életem mindig ahhoz igazodik, hogy mit mond nekem az Úr. – József hallgatott, így hát folytatta – ha az Úr azt mondja, hogy balra menjek, balra fordulok, ha azt mondja, hogy egyenesen, akkor tartom az irányt, ha jobbra parancsolja, akkor is engedelmeskedem. – És hosszan elmesélte, hogy életében mit és hogyan tett az Úr utasítására. Egyelőre nem tűnt föl se felújítható tonettszék, se csiszolt kancsó, úgyhogy lassan kiderült az is, hogy a hölgy elvált, egyedül bérel egy lakást, a gyereke nincs vele, és valahol a vegyiparban dolgozik. Nemrég talált rá azokra, akik között megtudta, hogy az Úr rendszeresen megmondja az embernek, hogy merre menjen, azóta ő ezen a pályán mozog, csak az Úr utasításaihoz igazodik. Aztán – miután József nem mutatott lelkesedést az Úrtól kapott irányok követése iránt, a szomszédasszony elköszönt, s József egyedül maradt kétségeivel, és a lomok közti kincsvadászat lankadatlan ösztönével. Végül egy korhadtlábú kisasztallal tért haza, amit felesége mindaddig újra és újra ki akart dobni, míg megjavítva, szépen lakkozva elő nem lépett első gyermekük első íróasztalává.
– Mi van veled – noszogatta Benedek – alig várom, hogy kiderüljön, hova fogod kanyarítani ezt a retrós, lomos, Úr irányította történetet. József vakarta a fejét, hiszen Benedek is látta a kortárs lomtalanítás rituális résztvevőit, akik őrséget állítva védik a kupacokat az alkalmi kincsvadászoktól, aztán furgonra pakolják a nekik tetsző holmit, a többit pedig szétverik, nehogy valaki ezek után még hasznosíthatót találjon a hegynyivé dagadt lomhalomban. Az idén ugyanis olyasmi történt, amit korábban a jámbor, ám edzett polgárok sem tudtak elképzelni; egy fiatal lomőr a furgon távozása után kitört egy fémkarót, ami az autókat volt hivatott kordában tartani, hogy ne álljanak a járdára, s a karóval szétverte a kupacot, amennyire csak bírta. Ha a furgon után maradt is tonettszék, fiókocska vagy metszett kancsó, ezt a verést nem élte túl biztosan.
Nagy József eltöprengett, hogy vajon a lomőröket irányítja-e az Úr, mondja-e nekik, hogy mikor és hol menjetek jobbra, balra vagy egyenesen. Kapnak-e utasítást fémkaró kitörésre és azzal való lomölésre. Miután más okos sem jutott az eszébe, csak annyit mondott Benedeknek, hogy figyeljen a szívére, hozzátette, hogy szív helyett mondhatna lelkiismeretet is, s akkor mindig el fog igazodni az élet dolgaiban, tudni fogja, hogy mi értékes és mi kacat, mikor merre kell fordulni, mit az, ami megőrzendő, s mi való szemétdombra.
Benedek döbbenten állt, majd mély lélegzetet véve így szólt:
– Tudod, a szívem mélyén valami az súgja, hogy ebben a helyzetben a legjobb, amit tehet az ember az a foci. Te leszel a kapus – mondta Józsefnek –, én pedig tizenegyeseket rúgok.
Józsefnek úgy sejlett, mintha mondana neki valamit az Úr. Némán követte Benedeket, beállt a kapuba és feltartott kézzel, rogyasztott térddel várta az első kapurarúgást.
