Megszólítások

Erdélyben, Gyergyószárhegyen töltöttem az előző hétvégét. Felemelő, megrendítő volt, szomorú és örömteli is egyben. Erdély általában ilyen érzéseket és érzelmeket vált ki belőlem. Így volt ez legénykoromban, első komolyabb erdélyi utazásunkkor is, amikor megtehettük, hogy közel három héten át ott keressünk szállást, ahol épp ránk esteledett. Összebarátkoztunk egy velünkkorú kolozsvári testvérpárral, akik néhány évvel később „kijöttek”, előbb Magyarországra, aztán tovább, Nyugatra. Nehezen értettem, talán nem is akartam érteni, hogy minek onnan kijönni, egyáltalán miért kijövés az onnan, mikor én innen is kifelé megyek Erdélybe. Nem értettem a kijövést, holott láttam a könyvesbolt kirakatában, ahol a lány akkortájt dolgozott, a rengeteg Mao Ce Tung és még több Ceausescu könyvet, és óvatosan figyelmeztettek, hogy ne beszéljünk a boltban magyarul, mert abból nekik bajuk lehet. Talán nem lett volna joguk ebből a helyzetből kijönni? Meg abból, hogy a szüleiket megfigyelték, lehallgatták, sok tekintetben korlátozták, még vendéget sem fogadhattak szabadon. Fiatalok voltunk, kijöttünk a kolozsvári könyvesboltból, az utcán megálltunk a kirakat előtt és röhögtünk a Mao meg Ceau könyveken. A Szent Anna tónál Illés dalok szóltak egy magnóról, tisztára otthon éreztük magunkat. Minek innen kijönni? Brassó Pojánán szóba elegyedtünk egy magyar férfival, akiről az első pillanatban látszott, hogy nyugatabbról jött, mint Magyarország. Jezsuita szerzetes volt, tanár, beszélt nekünk a pojánai sífelvonó oszlopainak tövében a nyugati szerzetesiskolákról. Mustó Péternek hívták, akkor nem sokat jelentett számomra ez a név. Csak érzetem, hogy az a Nyugat, ami persze felőlünk nézve maga a nagybetűs SZABADSÁG, mégsem annyira kívánatos a számomra. Jobban tetszett nekem a mi kis magyar szerzetesiskolánk, melynek padjait koptattam, s levegőjét szívtam pár évvel azelőtt. 

Egyik nap, még Brassó előtt, Borszéken köszöntött ránk az alkonyat. Mint a moziban, oly kalandos és romantikus módon jutottunk szálláshoz. Idős székely házaspár fogadta be az istálló szénapadlására a hat pesti fiatalt, éjszaka hallottuk alattunk a marhák szuszogását, ilyen-olyan hangjait. Vacsorára puliszkával kínáltak, meg jó szóval. Annyira filmbe illő, annyira romantikus, hogy gyanakszom magara, lehet, hogy csak kitaláltam az egészet. De nem, valóban így történt. Kérdeztem az öreg székelyt, lassan beszélt és keveset. Az asszony tán még annyit sem. A székely ember elmondta, hogy amikor 1918-ben bejöttek az oláhok, őt elvitték katonának. Aztán, amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, őt azok is elvitték katonának. Azóta is itt a fülemben, ahogy mondja, oláh is, magyar is valami rosszat tett vele. Magyar ember, volt, székely volt, nem is tudott románul. Mégis, legalábbis a vele szemben elkövetett rosszaság tekintetében egy kalap alá vett magyart és románt. Félek, hogy oka lehettet rá.

Fájt ez akkor, s fáj azóta is. Most, jó pár erdélyi utazással, és kalanddal mögöttem, amikor elmondhatom, hogy kitűnő kollégáim, barátaim vannak a Kárpát-medencének e csodálatos fertályán, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének ülésén vehettem részt. Fennállásuk harmincegyedik évét ünnepelték, a plusz egy a járvány miatti halasztás következménye. Az ünneplés pedig valójában Kárpát-medencei dimenzióban zajlott, az Anyaországból és a Külhon más tájairól is érkeztek barátok, kollégák. A szakmai műhelymunka kapcsán tapasztaltuk, hogy közösek a gondjaink – a digitalizáció, az internet, az úgynevezett közösségi oldalak, nyelvünk alakulása a médiában – ugyanazokkal a kihívásokkal szembesít erdélyi, magyarországi, felvidéki, kárpátaljai és délvidéki magyar újságírókat. Ami nagy különbség, hogy ők, ugyan nem minduntalan, de használják magukra nézve a kisebbségi jelzőt. Ami tárgyszerűen igaz, ám felőlem nézve hogy a csudába lehetnének kisebbség. Hiszen magyarságunk önmagban érték, nem számarányok függvénye.  

Szálláshelyünk éttermének falán fafelületbe faragva egy nagy ország, benne egy kisebbel. Szobakulcsunkon kis zománcbiléta, egyik oldalán a szobaszám, másikon ugyanannak a nagy országnak a körvonala, benne a kisebbé. A kisebbet piros-fehér zöldre színezték.

Műhelymunka után könyvbemutatók, köszöntők, ünnepi beszédek. Emlékezés az előttünk járókra, elismerés a munkában, szakmában élenjáróknak. Kiváló magyar kollégák mellett egy román újságíró is díjat kap a romániai magyar újságírószervezet vezetőségétől. A románul elhangzott laudációból kiderül, hogy ő sportújságíróként nem hajlandó eleget tenni a politikai elvárásnak, amely szerint magyarokat is érintő sporttudósítást meg kell tűzdelni némi magyarellenes fordulattal. Barátunk átveszi a díjat, s annyit mond, hogy köszönöm szépen. Ennyit tud magyarul – szavakban legalábbis.

A gyergyószárhegyi iskola Bethlen Gábor nevét viseli. A névadó szobra mellett cserkészemlékmű, kopjafával, a cserkészfogadalom mondataival. Olvasom a márványba vésett sorokat: fogadom, hogy híven teljesítem kötelességeimet, amelyekkel Istennek, hazámnak és embertársaimnak tartozom. Csak állok, olvasom újra és újra. …Istenemnek, hazámnak, embertársaimnak… Nem vagyok cserkész, de magamra veszem. Hiszen magyar vagyok, ember vagyok. Magamra veszem, és imádkozom: Istenem segítsd őket itt, engem ott, valamennyiünket a kis és nagy Hazában, hogy híven teljesítsük kötelességeinket, amelyekkel Istennek, hazánknak és embertársainknak tartozunk. Mondd meg az öreg székelynek, aki a csillagösvényen bizonyára az égi hazába jutott már, hogy járt erre valaki, aki szeretettel és hálával gondolt rá és asszonyára. Még egyszer köszöni a puliszkát és a szállást a szénában. És reméli, hogy ma már nem vinné el őt katonának, se oláh, se magyar.

Szálláshelyünkkel szemközt, az út másik oldalán fekszik Gyergyószárhegy sportpályája. Széltől, esőtől szürkült, ám így is gyönyörű székelykapu a bejárata. Keresztet, szép, nagy kettős keresztet rótt bele az alkotója, ez alatt lehet bejutni a pályára. In hoc signo vinces – E jelben győzni fogsz – jut eszembe Jézus üzenete Nagy Konstantin látomásában. Nézem a keresztet, amit tulajdonképpen kivágtak a deszkából, távolból átfehérlik rajta a szárhegyi ferences templom tornya. E jelben győzni fogsz – gondolom ismét – és sóhajtva hozzáteszem: hajrá magyarok! A székelykapu nyitva áll.

Ezúton tudatom a tisztelt publikummal, hogy csatlakozom egy barátom vadonatúj kezdeményezéséhez. Bár tökéletesen illeszkedik a ma elfogadott trendhez, élünk a gyanúval, hogy követelésünk, amelyet e pillanattól ketten képviselünk, nem fogja elnyerni demokráciadeficites döntéshozók szimpátiáját. De előre mondom, hogy nem hagyjuk magunkat, elmegyünk a legfelsőbb és legnyugatibb fórumokig alapvető jogaink gyakorlásának lehetővé tételéért.

Kitűnő példák állnak előttünk ezen a téren. De még mielőtt bárki híres költőre, íróra vagy énekesre gondolna, sietve ki kell ábrándítanom. Itt van mindjárt ez a Shakespeare. Egyes újabb-kori állítások szerint nem is ő írta a műveit, hanem egy Shakespeare nevű másik ember. Nos, Shakespeare-nek vagy annak a másik embernek tulajdonítják a Hamlet című darabot. Ennek egyik hőse, bizonyos Polonius mondja fiának, Laertesnek Arany János fordítása szerint: Mindenek fölött / Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, / Következik, hogy ál máshoz se léssz. – Légy hű magadhoz – ezt üzeni Eric Knight XX. századi amerikai író is, híres regénye címében. A mi Charleynk pedig azt énekli, hogy Az légy, aki vagy, ez ugyebár kis híján azonos az iméntiekkel. Nos, tisztelt publikum, éppen ez az, amire mi a leghatározottabban nemet mondunk. 

Shakespeare egy letűnt kor gyermeke, de hogy a XX. sőt a XXI. században is felüsse fejét efféle avítt gondolat, az igazán meglepő. Mit meglepő, mondhatom: a nyugati típusú fejlett demokrácia korában egyenesen felháborító. Légy hű magadhoz, s ez mintegy biztosíték arra, hogy másokhoz is hű leszel. Istenem, micsoda buta önámítás! Először is, ugye, mi a csudának kellene másokhoz hűnek lenni. Egyáltalán bárkihez. Tovább megyek, vagyis vissza, kezdjük azzal, hogy miféle dolog az a hűség. Figyelj magadra, figyelj arra, ami benned szól. De nem belőled, hanem onnan fölülről. Figyelj. Figyelj gyerekkorodban, kamasz éveidben, felnőttként és mindig, és próbálj az lenni, aki vagy. Legalábbis törekedj minden erőddel önmagaddá válni. Beteljesíteni a hivatást, amiért erre a Földre küldettél. Ne hidd, hogy ez könnyű. Ne hidd, hogy egymagad képes lennél rá. Imádkozz érte, s dolgozz érte. Tégy meg mindent, s hidd, hogy onnan föntről kapsz elég erőt hűséghez és önmagadhoz.

Tisztelt publikum, itt van ezzel szemben egy korszerű és demokratikus társaság, akik – bár a héttérben tevékenykednek – igen haladó, és mintaadó tevékenységet folytatnak. Lehetnének ők a Ne légy hű magadhoz mozgalom zászlóvivői, de szerénységből inkább szivárványszínű zászló alatt menetelnek. Ők azok, akik ringbe szállnak azért, hogy bárki, bármikor megváltoztathassa az istenadta nemét. Vagy a biológia adta, de ez most mindegy. Fiúból lehessen lány, lányból fiú, a hatóság pedig legyen köteles az épp időszerű nemet bejegyezni az illető személyazonosító igazolványába. Ha éppen nemtelenség, vagy nem nélküliség tűnik kívánatosnak, akkor az képezze bejegyzés tárgyát. Ugyancsak ők azok, akik bátran szembeszállnak a férfi és nő szerelmén és házasságán alapuló családfelfogással. Azt a haladó álláspontot képviselik, hogy a család házasságtól, nemtől és nemtelenségtől független kapcsolatok által valósul meg és bárkit szülőnek kell nevezni, aki ilyen nemtől és nemtelenségtől független kapcsolatban gyereket szerez be magának.

Barátom, aki már mérnökhallgató korában sejtette, hogy nem elégedhet meg pusztán a nemének meghaladásával, most végre elhatározta, hogy ha kell, Brüsszelig is elmegy, hogy új bejegyzést eszközöltethessen személyijének a nemre utaló rovatába. Egyértelművé vált ugyanis, hogy ő a biológiai látszatot meghaladva valójában gőzmozdony. 424-es, a 300-as sorozatból. E pillanatban csak kedden és pénteken, de joga van ahhoz, hogy akár minden hétköznap mozdony legyen. Lényegtelennek véli, hogy van-e neki nyolc kereke, hiszen ha egy férfi lehet nő, olyan micsoda, vagyis hogyishivják nélkül, akkor ő miért ne határozhatná meg magát mozdonyként. Tervezi, hogy a Magyar Pszichológiai Társasághoz fordul annak érdekében, hogy LMBTQ mellett alakítsanak LDBSE szekciót. (Locomotives Driven By Steam Engine). Kezdeményezi, hogy a kórházakhoz, önkormányzatokhoz és egyéb fontos intézményekhez, cukrászdához, kocsmához fektessenek le közpénzen síneket, hogy a szabadságjogai ne sérüljenek. Jövő héten interjút ad a CNN-nek ebben lerántja a leplet Magyarország gyűlölködő politikájáról. Ami egyébként arra a korra emlékeztet, amikor korlátozták a gőzmozdonyok szabadságát és pályaudvarokba kényszerítették őket, a rossz emlékű fűtőházakról nem is szólva. Maguk választotta orientáltságukat erőszakos módon, fordítókoronggal változtatták meg.

Még annyi tennék hozzá, tisztelt publikum, hogy a mai naptól ketten vagyunk négyhuszonnégyesek. S nem nyugszunk, amig identitásunk nem nyer személyi igazolványi bejegyzést. Már megkerestük ez ügyben a Helsinki Bizottságot, a TASZ-t és további fejlemények várhatók. Ezekről időben tájékoztatjuk a közönséget, csak figyeljék a vonatfüttyöt.

Fiatal barátom javasolta, hogy bocsássunk meg a szakállas bácsinak. Legyen végre látszata a kereszténységünkről, irgalomról meg effélékről hangoztatott elveinknek. Legyünk könyörületesek, ne csak szónokoljunk arról, hogy mennyire kötelessége ez másoknak, gyakoroljuk mi a nagyvonalúság, a megbocsájtásra való készség erényét.

Nem mondom, hogy elsőre sikerült, de végül beláttam, hogy fiatal barátomnak igaza van. Különösen az után lágyult meg a szívem, hogy egyre többektől, egyre több fiataltól hallottam együttérző szavakat. – Szegény – mondták, miután peresze maguk is elmosolyodtak egy-egy szakállas bácsis és ereszcsatornás tréfa hallatán. Nem ritka ez így Mikuláskor. Idén ugyan kevésbé, korábban nálunk is számos szakállas bácsi jelent meg december elején családi házak ablaka alatt, bevásárló-központok ormain, ablakpárkányba, ereszcsatornába kapaszkodva. Igaz, ezekre a szakállasokra piros kabátot adtak prémgallérral, fejükön csúcsos, pomponos sapkát viseltek. Hátizsákjuk minden bizonnyal kábítószert rejtett, azt a hamis illúziót, hogy boltban vehetsz boldogságot. Bár meglehet, hogy nem is akkora kábítás ez, ha boldogságot nem is, örömet biztosan lehet okozni olyasmivel, amit boltban vásárolt az ember. Vagy a szakállas bácsi.

– Szegény – mondták a fiatalok. Nők és férfiak, anyák és apák. Olyanok, akiknek a háza falán egyáltalán nem mászkál szakállas bácsi piros kabátban december táján. Viszont a Mikulás hoz csokit, apró ajándékot a gyerekeiknek Szent Miklós püspök ünnepén. Akikhez semmiféle bácsi, sem apó, sem rénszarvas nem jön később sem. Viszont a Jézuska és angyalai segítik a szülőket, hogy megörvendeztessék gyermekeiket és egymást a legnagyobb öröm Szent Estéjén.

– Szegény– mondták mosolyogva és megbocsájtón a mi bűnös brüsszeli szakállasunkra. Aki semmi esetre sem szaloncukrot cipelt a hátizsákjában. Talán kábítószert, talán mást. Talán ő maga tette bele, talán mások csempészték oda, hogy még nagyobb bajba keverjék szegényt. Talán rosszra-hajló emberi természetének súlyát, amitől eddig képtelen volt megszabadulni. Talán azt a rettenetes árat, amit tettéért fizetnie kellett, és amit fizetnie kell még jó sokáig. Talán az a súly is benne volt abban a zsákban, ami bizony szétosztódott, amit mi is megkaptunk – ajándékba vagy büntetésből – Mikulás előtt két nappal. Vajon könnyít terhein, könnyít a mi terhünkön mindaz a jó, amit brüsszeli bűnösünk eddig beleélt a világba? Nem tudjuk, csak reméljük.

Ő, szegény már sínyli a brüsszeli bűnt, bűnhődik rendesen. Okkal és megérdemelten. S bűnhődünk mi is, férfiak és nők, fiúk és lányok, apák és anyák, a mi zsákunkba is került valami abból a brüsszeli csomagból.

Ő, szegény, nem tudja, hogy mi megbocsájtáson törjük a fejünket. Nem azon, hogy bűntelennek mondjuk, vagy kicsinyítsük a vétkét – ilyesmire embernek nincs hatalma. S igazában nem is olyan nehéz megbocsájtanunk, hiszen csak a szívünkben kell átállítani a váltót, s igaz meggyőződéssel mondani: bocsáss meg neki, Uram. Adj neki erőt, hogy ereszcsatornán lecsúszás helyett felfelé induljon a lépcsőn. Ha csak a hátsó lépcsőházban is, de fölfelé.

Szegény – mondják a fiatalok. Nők és férfiak, anyák és apák. Szegény ő és szegény mi. Most még magunknak is meg kell bocsájtanunk. S az lesz a nehezebb. Még nehezebb lesz ezentúl, de nem térhetünk le arról az útról, amelyen eddig együtt jártunk. Amelyen brüsszeli bűnnel terhelt szegény barátunk nem haladhat tovább. A bűn akkor is bűn, ha közülünk való követi el, a bűnpropaganda pedig nem kaphat ez által igazolást! Fiú a fiú, lány a leány, szerelem a szerelem. Férfi az apa, asszony az anya, gyermek a gyermek, család a család. LLMNOPQ pedig egy sor az ábécére írott dalocskából. Semmi más. Ki a zsákból minden mákonyt, minden zselét, minden hamis humánumot! Hogy ne mondhassák ránk a következő mikuláskor – szegény…

Még az elsőnek is éppen csak a kezdetén voltunk, amikor mondták, hogy lesz második. Hittük is, meg nem is. Reméltük, hogy az első egyszersmind utolsó is lesz, de persze nem az lett. Így szokott ez lenni velünk, magyarokkal, meg aztán mindenki mással szerte e világon. Leben muss man – élni muszáj – ez volt a címe a könyvnek, amelyet nemrég olvastam a Kismarosból a háború idején szovjetunióbeli kényszermunkára hurcolt svábokról. Igen, az embernek muszáj élni. Az élet él és élni akar – ezt Ady Endre írja az első, a „nagy” háború első évében. Az élet él és élni akar, történjék velünk bármi, legyen dögvész, lepra, pusztítson árvíz, földrengés, törjön ki láva, az élet élni akar. Élni, ha elhurcolnak, élni, ha ölni, ha halni küldenek, élni a Gulágon, élni kemény és puha diktatúrában, élni finom, langyos hazugságban, élni legújabban reklámok, influencerek és a tolerancia diktatúrájában. Élni, halálból életet adva, mint Szent Maximilian Kolbe atya, aki családapa fogolytársa helyett ment éhségkamrába Auschwitzban.

Az élet élni akar vírus idején is. A szerelem szeretni akar, a gyermek felnőni, asszony ölelni, férfi növelni. Ország akar lenni az ország, gazdálkodni a gazdaság, szerveződni a szervezet. Rómából hallottam, hogy Olaszországban több pap hivatása teljesítése közben, híveinek, pontosabban Krisztusnak a szolgálatában fertőződött meg, s lett a vírus vértanú áldozata. Itthon tavasszal leálltunk, s úgyszólván érintetlenek maradtunk. Vírustól és élettől is érintetlenek. Most élünk, s ebbe más is belehalt már – mondhatjuk József Attilával.

K. T. mester, az ezredforduló magyar misztikusa szerint áldott a baj, amely magában jár. Na, ez a vírus egyáltalán nem pályázhat semmiféle áldottságra. Magában is elég áldatlan lenne, de utcai rombolókkal Amerikában, templomtámadókkal Lengyelországban, embercsempészekkel és csempészhető emberek tömegével karöltve még veszélyesebb. Társulnak hozzá jogvédők, akik a test szentségének helybe a test feletti önrendelkezés jogát tennék. Akik nemtől független szexualitásra korlátoznák a szerelmet, akik valami mást szeretnének, semmi esetre sem megvalósítani és kiteljesíteni mindazt, amivel e szép világra születtek. Csatlakoznak a vírushoz robbantók, késelők és fej-levágók, akik valójában nem tesznek mást, mint követik prófétájuk utasítását. És még azok, akik szerint ezek tulajdonképpen többnyire cukik, kik vagyunk mi, hogy ítéletet mondjunk felettük. Jézus urunk sem mondott ítéletet a bűnös asszony felett. Csak megmondta neki, hogy bűnös és nem folytathatja tovább a bűnözést. Ha mi is megmondanánk a bűnösnek, hogy az, ami, úgy, abban a voltában tárgyalnánk vele, akként szeretnénk, aki ő valójában, akkor legalább egy csatlóst veszítene a vírus. Néhai professzorom két évtizede a kereszténység legádázabb ellenségeinek nevezte e prófétai hevülettől fűtött tömegeket. Ma nem neveztetnek ellenségnek. Jézus urunk azt mondta: szeresd ellenségedet. Szeresd ellenségedet, de ne tégy úgy, mintha nem lenne ellenség. Küzdj ellene, térítsd el szándékától, és győzd le, ha kell. A vírus sem lesz szelídebb, ha tagadni próbálod a létezését!

Fiatal papunk búcsúi misét mondott a Szent Imre herceg ünnepét követő vasárnapon. Második Árpád-házi szentünk oltalma alatt áll ugyanis a templomunk. Lett volna ünnepség is a mise után, helyi borral, süteménnyel, barátsággal, szeretettel. Ám a vírus elvitte a búcsút, miként a vadkan egykor Imre herceget. Amint lehet, bepótoljuk – ígérte a papunk búcsú helyett búcsúzva. Mielőtt kinyitotta volna kocsija ajtaját, visszafordult egy pillanatra: Azért az jó, ugye, hogy végre katolikus elnöke lesz Amerikának? – Néztünk rá döbbent arccal, ő visszabámult a komolyság megtestesült szobraként. Aztán, mintegy vezényszóra, kipukkadt belőlünk a nevetés. A papunkból és belőlünk is, Szent Imre árváiból.
Pedig ő is tudta, mi is tudtuk, hogy ez rossz vicc volt.

 Tudod – magyarázta Nagy József –, régebben alig vártuk, hogy elérkezzen a tavasz, s vele a lomtalanítás. Nem azt vettük számba, hogy mitől kellene megszabadulnunk, hiszen alig volt valamink, hanem azon törtük a fejünket, hogy mit lenne jó találni az utcára kitett lomok között. Valamit, ami szép, számunkra kincs akkor is, vagy éppen azért, mert korábbi gazdája megunt kacatként tekint rá. Évtizedeken át padláson vagy pincében heverő, porosodó, korhadó, porladó, penészedő tonettszék, fiókos szekrény, falipolc, egy portól és időtől mattult metszett-üveg kancsó, egy asztalka rézkallantyús fiókkal, egy famozdony, bár kerekek nélkül, egy gyerekbicikli rozsdásodó küllőkkel…

József nagyot sóhajtott, s Benedek, aki addig türelmes figyelemmel hallgatta a múltba révedést, közbevetette, hogy csodálkozik József érdeklődésének eme új oldalát hallván.
– Nem értelek – mondta Benedek – azt hittem, hogy téged csupa okos dolog lelkesít, okosakat tudsz, okosakat mondasz, majdnem olyan vagy, mint Mikkamakka. De ezek a lomok… és az okosság. Az én első általános iskolás fejemben nehezen férnek meg egymás mellett.

Na, persze, mit tudhatott Benedek, aki ugyan sikerrel vette az írás, olvasás és számolás elsőosztályos köreit, mit tudhatott arról, hogy milyen is egy valódi lomtalanítás. Nem olyan, mint a mostaniak, amikor az illetékesek megpróbálják titokban tartani az időpontját, sem újságban, sem utcai plakáton nem hirdetik, csak a levélszekrényekbe helyezik el a kacatok kihelyezéséről szóló értesítést. Ez azonban nem jelent akadályt azok számára, akik már sok éve rendszeres résztvevői a lomtalanítási rítusnak, a meghirdetett időpont előtt egy nappal megjelennek, s az utcán töltik a nagy nap előtti éjszakát. Hangos viselkedésük, a kapubejáratokban létesített alkalmi nyoszolyájuk kellemetlennek tűnik a jámbor polgárok számára, de komolyabb baj ennél, hogy megjelenésük véget vetett a hajdan békés lomtalanítási kincsvadászatnak.
József ismét sóhajtott, lelki szemei előtt megjelent egykori szomszédasszonya, akivel úgyszólván semmi közös vonásuk nem volt, kivéve a lomok közti turkálás szenvedélyét. Így adódott, hogy egy hajdani, ma már retrónak nevezhető lomtalanítás estéjén együtt indultak az utcára kitett kupacok felfedezésére. Séta közben az asszony egyszer csak váratlan kijelentést tett: –Tudja, az én életem mindig ahhoz igazodik, hogy mit mond nekem az Úr. – József hallgatott, így hát folytatta – ha az Úr azt mondja, hogy balra menjek, balra fordulok, ha azt mondja, hogy egyenesen, akkor tartom az irányt, ha jobbra parancsolja, akkor is engedelmeskedem. – És hosszan elmesélte, hogy életében mit és hogyan tett az Úr utasítására. Egyelőre nem tűnt föl se felújítható tonettszék, se csiszolt kancsó, úgyhogy lassan kiderült az is, hogy a hölgy elvált, egyedül bérel egy lakást, a gyereke nincs vele, és valahol a vegyiparban dolgozik. Nemrég talált rá azokra, akik között megtudta, hogy az Úr rendszeresen megmondja az embernek, hogy merre menjen, azóta ő ezen a pályán mozog, csak az Úr utasításaihoz igazodik. Aztán – miután József nem mutatott lelkesedést az Úrtól kapott irányok követése iránt, a szomszédasszony elköszönt, s József egyedül maradt kétségeivel, és a lomok közti kincsvadászat lankadatlan ösztönével. Végül egy korhadtlábú kisasztallal tért haza, amit felesége mindaddig újra és újra ki akart dobni, míg megjavítva, szépen lakkozva elő nem lépett első gyermekük első íróasztalává.

– Mi van veled – noszogatta Benedek – alig várom, hogy kiderüljön, hova fogod kanyarítani ezt a retrós, lomos, Úr irányította történetet. József vakarta a fejét, hiszen Benedek is látta a kortárs lomtalanítás rituális résztvevőit, akik őrséget állítva védik a kupacokat az alkalmi kincsvadászoktól, aztán furgonra pakolják a nekik tetsző holmit, a többit pedig szétverik, nehogy valaki ezek után még hasznosíthatót találjon a hegynyivé dagadt lomhalomban. Az idén ugyanis olyasmi történt, amit korábban a jámbor, ám edzett polgárok sem tudtak elképzelni; egy fiatal lomőr a furgon távozása után kitört egy fémkarót, ami az autókat volt hivatott kordában tartani, hogy ne álljanak a járdára, s a karóval szétverte a kupacot, amennyire csak bírta. Ha a furgon után maradt is tonettszék, fiókocska vagy metszett kancsó, ezt a verést nem élte túl biztosan.

Nagy József eltöprengett, hogy vajon a lomőröket irányítja-e az Úr, mondja-e nekik, hogy mikor és hol menjetek jobbra, balra vagy egyenesen. Kapnak-e utasítást fémkaró kitörésre és azzal való lomölésre. Miután más okos sem jutott az eszébe, csak annyit mondott Benedeknek, hogy figyeljen a szívére, hozzátette, hogy szív helyett mondhatna lelkiismeretet is, s akkor mindig el fog igazodni az élet dolgaiban, tudni fogja, hogy mi értékes és mi kacat, mikor merre kell fordulni, mit az, ami megőrzendő, s mi való szemétdombra.

Benedek döbbenten állt, majd mély lélegzetet véve így szólt:
– Tudod, a szívem mélyén valami az súgja, hogy ebben a helyzetben a legjobb, amit tehet az ember az a foci. Te leszel a kapus – mondta Józsefnek –, én pedig tizenegyeseket rúgok.
Józsefnek úgy sejlett, mintha mondana neki valamit az Úr. Némán követte Benedeket, beállt a kapuba és feltartott kézzel, rogyasztott térddel várta az első kapurarúgást.

Mike-ot, a kiváló elektrotechnikust egy mesterséges úszó szigetre, egy olajfúró-toronyra szólítja a munkája. Felesége és kislánya ide nem követheti, a távollét ugyanakkor veszélyekkel jár. S a fúrótornyon végzett munka ugyancsak.

Mit sem tud erről Charlotte, Samantha, Carrie és Miranda, ők egy hirtelen ötlettől indíttatva, az egzotikus arab városba, Abu-Dzabiba utaznak. Eközben Melissa átesik élete negyedik szakításán, s ez teljesen összetöri őt. Önbizalmának helyreállításán töprengve arra az elhatározásra jut, hogy edzőterembe fog járni. Nem sejti, hogy a testépítésre szánt eszközök gyilkosság elkövetésére is alkalmasak. S arról sincs tudomása, hogy mit kell átélnie a tengeri olajfúró-torony technikusa feleségének és kislányának, férj és apa nélkül maradva a rideg, barátságtalan városban. Ami a dramaturgia szeszélyének engedve nemcsak barátságtalan, de ellenséges is olykor. Itt él Howard, a mindenre elszánt pszichopata, aki egy toronyház liftjének felrobbantását tervezgeti.
Mindeközben hullát találnak az antropológiai múzeumban. Mirandáék kezdenek belejönni az Abu Dzabi-i életmódba, amikor a rendőrség kideríti, hogy az a bizonyos hulla nem minden előzmény nélkül került a múzeumba. Mi több, Hernandez amerikai látogatását tüntetések kísérik, és egy készülő merényletről is tudomást szerez a rendőrség.

Lisbeth azonban mindent megtesz azért, hogy egymaga irányíthassa az eseményeket. Már éppen sikerül partvonalon kívülre szorítania az esküvőszervezőt, amikor Martin úgy dönt, hogy megkéri Andrea kezét.
Lisbeth magányos erőfeszítése úgy tűnik, kudarcra ítéltetett, a történet egyre zabolázhatatlanabbul rohan a végső, biztosra vehetően tragikus végkifejlet felé. A meggyilkolt jósnő segítője ugyan tanúja volt a merényletnek, de nyoma vész, sem a magányos farkas, Martin, sem a rendőrség nem akad a nyomára. Ám a pszichopata Howard horrorisztikus tervét mégiscsak sikerül megakadályozni; Jack, a speciális mentő a robbanás előtt kimenti a felvonóban rekedt túszokat. De Howard válasza nem marad el; bosszúból bombát rak egy buszra.
A sikátorban talált holttest ügyében nyomozó csapat új nyomra bukkan. A szálak egy bizarr szektához vezetnek. Ráadásul a bank páncélszekrényét éberen őrzik, a kódot pedig csak Xantos ismeri, ám ő éppen fogságban van egy korábbi ügye miatt.

A kör bezárul, Tamara ki akarja semmizni Dávidot, aki vitába száll az ügyvédjével.
Nincs más hátra, le kell hívni az oszlopról Duncant, a pályakezdő magasfeszültségű villanyszerelőt. Ez nem okoz problémát egészen addig, míg ki nem derül, hogy Duncan az apja Beau unokahúga gyermekének. Beau pedig Duncan főnöke. Nincs más hátra, mint beletörődéssel és néma fájdalommal elgyászolni Carlos Albertót, aki valójában nem halt meg, bár Vanessa mit sem tud erről.

Amikor aztán Charles Schine, az ismert reklámszakember összeismerkedik a vasútállomáson Lucinda Harrisszel, minden a feje tetejére áll. Az még hagyján, hogy Charles élete örökre megváltozik, de amikor a város éppen megszabadulna az oda telepedett bűnözőktől, máris megjelenik az új ellenség. Nick pedig azonnali hatállyal beleveti magát a laza erkölcsök, észbontó dzsessz és korlátlan lehetőségek világába.

Megállíthatatlanul rohanunk az apokaliptikus végkifejlet felé. Hiába minden, a bomba nem robban fel, Xantos kiszabadul, Tamara ügyvédje felülkerekedik a vitában. A talált hulláról kiderül, hogy nem véletlenül vesztették el, a tüntetők hazamennek, s a készülő merénylet is meghiúsul. Végül, hogy teljes legyen a kavarodás, Jack golyóálló mellényt ölt, kedvesen mosolyog és fülhallgatót dug a bal fülébe. Jack fülhallgatója azonban nem bombakereső műszerhez csatlakozik, mint azt sokan gondolnák. Mivel Jack irtózik az izgalmaktól, keresett egy csatornát, amelyen csak és kizárólag reklámot adnak. Felsőtestén tehát golyóálló mellény, bal fülében mosóporok, csodakenőcsök, fényálló festékek, festékálló gépjárművek duruzsolnak. Jack mosolyog és boldogan él, amíg meg nem hal. Akkor aztán meghal, de oszlásnak induló bal füle még sokáig szívja magába a reklámok bódító illatát.

Párás, borongós a reggel. A tulipánok piros szirma csukva, levelükön még ott csillog néhány csepp a tegnapi esőből. Bár lett volna több az az eső! A szokatlanul korai és enyhe tavasz már-már kiszárítja a pázsitot, esőért áhítozik a vetemény is. Ha a szomszédasszony nem locsolja, ki sem kel a petrezselyem. Távolból kakasszót hoz a szél, bolondos ez a kakas, folyton csak kukorékol.   

Harangszó hív templomba azon a vasárnapon. Az Asszony, aki bottal jár, utolsó pillanatban lépi át a keményfa küszöböt; ma a szokásosnál is nehezebben kászálódott ki a dunyha alól. Sok éve már, hogy egyedül él, környékbeli macska vetődik néha felé, madárra vadászik az udvarában. Mártáról és Máriáról szól az evangélium. Aztán Lázárról, aki beteg lett és meghalt. Tamásról, akinek mellékneve Iker, és azt mondta, hogy menjünk mi is és haljunk meg vele együtt. Jézus, amikor hírét vette, hogy barátja, Lázár meghalt könnyekre fakadt. – Uram, ha itt lettél volna, nem hal meg a testvérem! – mondta az Úrnak előbb Márta, később Mária. – Ha itt lettél volna – mondja az asszony, aki később drága olajjal keni – pazarló módon – Jézus lábát. – Ha itt lettél volna… Jézus akkor égre emeli szemét, imádkozik, majd így szól: – Lázár jöjj ki! És a halott kijön sírjából.
A szőlőt már mindenütt megmetszették, a kiválasztott karokat gondosan a kordonoz hajlították, s lekötötték. A metszés helyén csöpög a vessző, így lesz ez még hetekig, míg a sebek be nem hegednek, s a friss hajtások magukba nem szívják a gyökerekből fölfelé áramló életnedvet. A gyümölcsfák virágjuk teljében pompáznak, s míg a pap arról szól, hogy – ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét – odakint felszáll a pára, s a reggeli nap keskeny pászmával töri át a templom állott levegőjét.

Azon a vasárnapon gyógyulni kezd betegségéből a Férfi, aki a legtöbbet tudta. Aki – bár idős volt – mindig együtt imádkozott, s együtt dolgozott a többiekkel. Nem volt velük akkor délelőtt, de gondolt rájuk, s érezte, hogy gyógyul. A férfiak pálinkát ittak mise után, országos ügyekről tanakodtak. Később traktor indult, hogy ágyást szántson a zöldség-palántáknak, egy pincében bort palackoztak, a lábtörlőn lapulva foltos macska leste az ajtót, hátha rés nyílik, s észrevétlen besurranhat rajta.

Déltájban autók gyűlnek a ház köré, a szobában terítékek sorjáznak körben a vasalt abroszon. Gyermekecske futkoz föl s alá, egy másik picinyke babaágyban szuszog jóllakottan. Az Asszony, aki bottal jár, zörgetésre riad, szomszéd legény áll az ajtajában. Kezében tálka süteménnyel, dióval, porcukorral meghintve szépen. Nagymama küldi – mondja, s térül gyorsan vissza, ifjabb hölgyét, kit vár, nehogy elmulassza.

Így teltek az órák azon a napon. Napnyugtára túllettek munkán, túl ünneplésen, süteményen, boron, választási téten. Akkorra a legény leánnyal szót érteni látszott. A Férfi, aki gyógyult, lábra kapott végre. Nyújtózott, s feleségét, hogy vacsorát adna neki, arra kérte. Korán elszenderült az Asszony, aki bottal járt. Álmában Lázárt látta, lassan mozduló testéről pergett le a gyolcs. Enyhe volt az éjszaka, tévéhang áradt a nyitott ablakokból. Nagy győzelmet hirdetett. A kakas, kissé bolondos jószág, reményteli kukorékolással adott előleget a közelgő hajnalnak.

Özvegyasszony volt, egyedül élt. Néhai férjéről senki sem beszélt, szüleiről sem, gyermeke nem volt. Idus néni, így hívták a barátai, Idus néni lehet, hogy özvegyasszonynak született. Enyhén molett volt, szemüveget viselt s választékosan öltözött. Özvegyasszonyhoz illően. Olyan özvegyasszonyhoz, aki nem gondolkodik azon, hogy még egyszer férjhez menne. Nagyon polgári, nagyon hagyományos ízlésű ruhatára néhány kosztümből állt, szerette zöldet, szerette a gyerekeket. Sokat vigyázott gyerekekre, ők kissé öregesnek tartották. Volt néhány bútora, egy szekrény, pipereasztal, biedermeier vitrin intarziás fiókokkal és metszett mintájú üvegajtóval. Néhány kosztüm, szekrény, vitrin, pár könyv, avíttas ízlés, értékesnek látszó gyűrűk az ujjain. Ez volt minden vagyona. Határozott ízlés, precizitás, mértéktartás a beszédben, kisebb mértékletesség az étkezésben. Csipetnyi jó kedély. Néha, nem túl gyakran elment az Operába. Távoli rokonok fogadták be, náluk lakott polgári lakásuk egykori cselédszobájában. A lakhatásért cserébe minden nap főzött, ebéddel fogadta a család két fiúgyermekét, s felügyelt rájuk, míg a szülők hazaérkeztek a munkából. Nem volt ez megterhelő, a fiúkat jól nevelték, már zsenge korukban tudták, hogy tanulniuk kell, ez teremt lehetőséget a boldogulásra.

Volt körülötte valami titokzatosság. Nemcsak néhai férjéről nem lehetet tudni, de a bátyjáról sem. Illetve éppen csak annyit, hogy külföldön él, de akkoriban egy átlagos magyarnak, főként, ha jót akart magának, nem élt semmiféle rokona külföldön. Furcsa volt az is, hogy cselédszobában lakik. Zöld kosztüm, ékszerek, méltóságteljes viselkedés, mindez egyáltalán nem illett a cselédszobához. Berzenkedett, ha a vasárnapi ebéd nem kezdődött időben, ő mindig pontosan érkezett a mise után. Csöndesen, de egyáltalán nem feltűnésmentesen rendet teremtett az ünnepi asztalon, ha nem stimmelt valami a terítékkel. 

Aztán hirtelen eltűnt. Barátnői, keresztgyerekei sok hónap után kaptak tőle képeslapot Münchenből. Valami csoda folytán útlevelet adtak neki, ebben valószínűleg a két fiú szülei is segítettek. Turistaútra szólt az engedély, ő azonban tudta, hogy visszaúton már nem lesz együtt a bajor főváros iránt vehemensen érdeklődő honfitársaival. Zöld kosztüm, gyűrűk, apróságok a ridikülben. Színes újság, néhány irat, ezekre szükség lesz majd a német bevándorlási hivatalnál. A metszett üvegajtós vitrin és minden más Pesten maradt.
Idus néni német származású volt, legalábbis ezt tervezte elhitetni magáról a bajorokkal. Néhány napot a bátyjánál töltött, aztán elsétált papírjaival a megfelelő hivatalba, s előadta, hogy neki itt a helye, nyugdíjra is jogosult, hiszen német. Lám, milyen jól beszéli a nyelvet – valóban jól beszélte, hiszen német nevelőnője volt gyerekkorában – a papírjai azonban, amelyek szerencsére elkerülték a vámosok figyelmét, némi korrekcióra szorultak a németséget bizonyítandó. A müncheni hivatalnok hallgatta egy darabig Idus néni történetét, majd félbeszakította ekképp: „Drága Asszonyom, ne fáradjon tovább, mindent értek, azonnal pecsétet ütök a kérelmére. Segítsük egymást, mi magyarok” – tette még hozzá és mosolygott. Attól kezdve magyarul társalogtak a komor müncheni hivatalban. Kiderült, hogy az íróasztal mögött ülő fiatalembert a háborút követő baloldali hevületben a családjával együtt telepítették ki Budakesziről. Felvidékről és másünnen magyarokat, Magyarországról svábokat. Így ment ez akkoriban.

Idus néni később lakást vett, biedermeier vitrint nem kapott bele. Több kosztümje lett, finom gyapjúból kötött pulóvert küldött a keresztfiainak. Új útlevelet kapott, ezzel hazalátogatott Budapestre, idősebb és fiatal barátait fagylaltozni hívta egy Duna-pari cukrászdába. Imádta a fagylaltot, három kehellyel evett egymás után. Egészségetekre! – mondta aztán – mi magyarok segítsük egymást! Néhány nap múltán visszautazott az új útlevéllel. Nem jött többé, csak képeslapot küldött a sátoros ünnepekre. Hegyes, szálkás betűkkel írt. Hazájától távol, egyedül halt meg, szomszédai fedezték fel a holttestét.

Jozsó jókedvűen ébredt az év utolsó napján. Hideg vízben mosakodott, jó nagy bögre tejet ivott a reggelihez. Kávézott, belebújt a kabátjába – sapkát nem húzott, mert szokatlanul enyhe volt a tél –, aztán fogott két textilszatyrot, s nekiindult, hogy elintézze utolsónapi bevásárlását. Ez általában ugyanúgy zajlott, mint bármely más napon, de az a nap éppen az év utolsó napja lévén helyénvalónak tetszett, hogy utolsónapi bevásárlást végezzen. Azaz szilveszterit. Dudorászva indult lefelé, szökdécselt, majd gyorsított és kettesével szedte a lépcsőfokokat. Tündérszép Ilona jött vele szemben a másodikon, éppen csak sikerült kikerülnie. Boldog Óévet kívánok! – vetette oda az idős nőnek, s futott tovább. Tündérszép Ilona valójában csúnya volt, valószínű, hogy fiatalkorában sem a szépségével vonta magára az emberek figyelmét. Sokkal inkább a hangjával, ami bántó volt és erőszakos. Most azonban, hogy Jozsó elszáguldott mellette, némán, sóbálvánnyá dermedten állt a lépcsőfordulón. Jozsó, mielőtt a boltba ért volna, találkozott még Benővel, a hároméves kisfiúval, aki egyáltalán nem volt Bárczy, Aranyos úrral, a fiatal ékszerésszel, Sanyikával, akinek Mercédesze volt, végül, de nem utolsósorban pedig Angatival. Ha valaki nem tudná, Angati francia bulldog, túltenyésztett faj nagy becsben tartott egyede. Szörcsögve szedte a levegőt, fogai közt gumicsont tartott és gerincbántalmak gyötörték. Jozsó mindenkit lelkesen üdvözölt, s Boldog Óévet kívánt nekik.
Nagy csilingelés támadt, amint kinyitotta a bolt ajtaját. Nem karácsonyról maradtak ott a csengettyűk, abban a boltban mintha mindig angyalok köszöntötték volna a belépőt. A boltos, Szelíd-mosolyú Angéla, fölpillantott olasz nyelvkönyvéből. Bongiorno – suttogta magáról megfeledkezve, amikor ugyanis éppen nem járt vevő a boltjában olaszleckék magolásával múlatta az időt. Semmit sem csodálkozott azon, hogy Jozsó ugyanazt kérte, mint általában, nem szakította félbe, bár régóta fejből tudta volna sorolni a tételeket. Végül belefért minden a textilszatyrokba, ami nem csoda, hiszen Jozsó pontosan tudta, hogy két szatyorra lesz szükség mindahhoz, mit vásárolni szándékozik. Fizetett, s mielőtt indult volna, Szelíd-mosolyú Angéla szemébe nézve mondta: – Boldog Óévet kívánok! – Boldog … mit is? –, próbálta viszonozni a köszönést szelíden Angéla, de Jozsó mögött akkorra már csengve-bongva becsukódott a bolt ajtaja.
Miféle dolog boldog óévet kívánni, amikor az már eltűnőben van. S hogy boldog volt-e vagy éppen ellenkezőleg? Ki tudna erre – kezét szívére téve – válaszolni? Szelíd-mosolyú Angéla behajtotta az olaszkönyvet. Istenem, gondolta, lehet, hogy én boldog vagyok, azért mosolygok mindig, ha nyílik az ajtó? Nem hittem volna eddig, hiszen oly nehéz ez az élet, de, ha ezt kívánja nekem Jozsó?  Hogy legyek? Vagyis legyek volt? Hát, ha ő kívánja, olyan okos embernek látszik… Aranyos úr – ékszerész és titkos bicikliversenyző – lelki szemei előtt megjelent a kerékpárja. Emlékezett, ahogy kisfiát szépen a gyerekülésbe helyezi, sisakot tesz a fejére, s száguld vele erdőn-mezőkön át. Nem törődött akkor se arannyal, se semmi mással. Angati, a francia bulldog vigyorgott, nyálát csorgatva felidézte, amint az óév egy önfeledt pillanatában egy percre átengedte a gumicsontot Benőnek, a hároméves kisfiúnak. Aki egyáltalán nem Bárczy. Ő valójában I. Benedek, egyes méltatói szerint a „Nagy” megkülönböztető jelző is dukál neki. Szóval, Angati egyszer kis híján egy egész percre átengedte I. azaz „Nagy” Benedeknek a gumicsontot, s most, a múlófélben levő óév e magasztos pillanatában ráébredt, hogy ez volt számára a legboldogabb pillanat, ami még a gerincbántalmát is feledtette. Sanyika nem sokat teketóriázott, ő a tettek embere volt világéletében. Elment a nőhöz, akit sok éve nem látott már, beültette a Mercédeszbe és kivitte a műjégre. Nem fagytak be ugyanis a tavak azon a télen. Szembeállt az asszonnyal, derekára tette a kezét, és úgy keringőzött vele, mintha repülnének.
Tündérszép Ilona – a csúnya, nagyhangú idős hölgy – kis híján azt mondta Jozsónak, amint az, kettesével szedve a fokokat másodszor is elszáguldott mellette, hogy – milyen friss és fürge ezen a szép, utolsó napon, kedveském – de végül beérte annyival, hogy köszönt. Boldog … mit is? – motyogta, és pihegett a sikeres erőfeszítéstől.
Mire Jozsó hazaért, Bozsó is felébredt. Együtt pakolták ki a vásárolt holmit a textilszatyrokból. Aztán Bozsó a férje nyaka köré fonta a karját, s barna szemét lesütve halkan mondta: – Boldog Óévet, kívánok, Drágám! Egymást szorosan ölelve, csöndesen álltak, s hallották, amint azon az utolsónapi enyhe délelőttön finom kattanással megáll az idő.