Még az elsőnek is éppen csak a kezdetén voltunk, amikor mondták, hogy lesz második. Hittük is, meg nem is. Reméltük, hogy az első egyszersmind utolsó is lesz, de persze nem az lett. Így szokott ez lenni velünk, magyarokkal, meg aztán mindenki mással szerte e világon. Leben muss man – élni muszáj – ez volt a címe a könyvnek, amelyet nemrég olvastam a Kismarosból a háború idején szovjetunióbeli kényszermunkára hurcolt svábokról. Igen, az embernek muszáj élni. Az élet él és élni akar – ezt Ady Endre írja az első, a „nagy” háború első évében. Az élet él és élni akar, történjék velünk bármi, legyen dögvész, lepra, pusztítson árvíz, földrengés, törjön ki láva, az élet élni akar. Élni, ha elhurcolnak, élni, ha ölni, ha halni küldenek, élni a Gulágon, élni kemény és puha diktatúrában, élni finom, langyos hazugságban, élni legújabban reklámok, influencerek és a tolerancia diktatúrájában. Élni, halálból életet adva, mint Szent Maximilian Kolbe atya, aki családapa fogolytársa helyett ment éhségkamrába Auschwitzban.
Az élet élni akar vírus idején is. A szerelem szeretni akar, a gyermek felnőni, asszony ölelni, férfi növelni. Ország akar lenni az ország, gazdálkodni a gazdaság, szerveződni a szervezet. Rómából hallottam, hogy Olaszországban több pap hivatása teljesítése közben, híveinek, pontosabban Krisztusnak a szolgálatában fertőződött meg, s lett a vírus vértanú áldozata. Itthon tavasszal leálltunk, s úgyszólván érintetlenek maradtunk. Vírustól és élettől is érintetlenek. Most élünk, s ebbe más is belehalt már – mondhatjuk József Attilával.
K. T. mester, az ezredforduló magyar misztikusa szerint áldott a baj, amely magában jár. Na, ez a vírus egyáltalán nem pályázhat semmiféle áldottságra. Magában is elég áldatlan lenne, de utcai rombolókkal Amerikában, templomtámadókkal Lengyelországban, embercsempészekkel és csempészhető emberek tömegével karöltve még veszélyesebb. Társulnak hozzá jogvédők, akik a test szentségének helybe a test feletti önrendelkezés jogát tennék. Akik nemtől független szexualitásra korlátoznák a szerelmet, akik valami mást szeretnének, semmi esetre sem megvalósítani és kiteljesíteni mindazt, amivel e szép világra születtek. Csatlakoznak a vírushoz robbantók, késelők és fej-levágók, akik valójában nem tesznek mást, mint követik prófétájuk utasítását. És még azok, akik szerint ezek tulajdonképpen többnyire cukik, kik vagyunk mi, hogy ítéletet mondjunk felettük. Jézus urunk sem mondott ítéletet a bűnös asszony felett. Csak megmondta neki, hogy bűnös és nem folytathatja tovább a bűnözést. Ha mi is megmondanánk a bűnösnek, hogy az, ami, úgy, abban a voltában tárgyalnánk vele, akként szeretnénk, aki ő valójában, akkor legalább egy csatlóst veszítene a vírus. Néhai professzorom két évtizede a kereszténység legádázabb ellenségeinek nevezte e prófétai hevülettől fűtött tömegeket. Ma nem neveztetnek ellenségnek. Jézus urunk azt mondta: szeresd ellenségedet. Szeresd ellenségedet, de ne tégy úgy, mintha nem lenne ellenség. Küzdj ellene, térítsd el szándékától, és győzd le, ha kell. A vírus sem lesz szelídebb, ha tagadni próbálod a létezését!
Fiatal papunk búcsúi misét mondott a Szent Imre herceg ünnepét követő vasárnapon. Második Árpád-házi szentünk oltalma alatt áll ugyanis a templomunk. Lett volna ünnepség is a mise után, helyi borral, süteménnyel, barátsággal, szeretettel. Ám a vírus elvitte a búcsút, miként a vadkan egykor Imre herceget. Amint lehet, bepótoljuk – ígérte a papunk búcsú helyett búcsúzva. Mielőtt kinyitotta volna kocsija ajtaját, visszafordult egy pillanatra: Azért az jó, ugye, hogy végre katolikus elnöke lesz Amerikának? – Néztünk rá döbbent arccal, ő visszabámult a komolyság megtestesült szobraként. Aztán, mintegy vezényszóra, kipukkadt belőlünk a nevetés. A papunkból és belőlünk is, Szent Imre árváiból.
Pedig ő is tudta, mi is tudtuk, hogy ez rossz vicc volt.
