Fiatal barátom javasolta, hogy bocsássunk meg a szakállas bácsinak. Legyen végre látszata a kereszténységünkről, irgalomról meg effélékről hangoztatott elveinknek. Legyünk könyörületesek, ne csak szónokoljunk arról, hogy mennyire kötelessége ez másoknak, gyakoroljuk mi a nagyvonalúság, a megbocsájtásra való készség erényét.
Nem mondom, hogy elsőre sikerült, de végül beláttam, hogy fiatal barátomnak igaza van. Különösen az után lágyult meg a szívem, hogy egyre többektől, egyre több fiataltól hallottam együttérző szavakat. – Szegény – mondták, miután peresze maguk is elmosolyodtak egy-egy szakállas bácsis és ereszcsatornás tréfa hallatán. Nem ritka ez így Mikuláskor. Idén ugyan kevésbé, korábban nálunk is számos szakállas bácsi jelent meg december elején családi házak ablaka alatt, bevásárló-központok ormain, ablakpárkányba, ereszcsatornába kapaszkodva. Igaz, ezekre a szakállasokra piros kabátot adtak prémgallérral, fejükön csúcsos, pomponos sapkát viseltek. Hátizsákjuk minden bizonnyal kábítószert rejtett, azt a hamis illúziót, hogy boltban vehetsz boldogságot. Bár meglehet, hogy nem is akkora kábítás ez, ha boldogságot nem is, örömet biztosan lehet okozni olyasmivel, amit boltban vásárolt az ember. Vagy a szakállas bácsi.
– Szegény – mondták a fiatalok. Nők és férfiak, anyák és apák. Olyanok, akiknek a háza falán egyáltalán nem mászkál szakállas bácsi piros kabátban december táján. Viszont a Mikulás hoz csokit, apró ajándékot a gyerekeiknek Szent Miklós püspök ünnepén. Akikhez semmiféle bácsi, sem apó, sem rénszarvas nem jön később sem. Viszont a Jézuska és angyalai segítik a szülőket, hogy megörvendeztessék gyermekeiket és egymást a legnagyobb öröm Szent Estéjén.
– Szegény– mondták mosolyogva és megbocsájtón a mi bűnös brüsszeli szakállasunkra. Aki semmi esetre sem szaloncukrot cipelt a hátizsákjában. Talán kábítószert, talán mást. Talán ő maga tette bele, talán mások csempészték oda, hogy még nagyobb bajba keverjék szegényt. Talán rosszra-hajló emberi természetének súlyát, amitől eddig képtelen volt megszabadulni. Talán azt a rettenetes árat, amit tettéért fizetnie kellett, és amit fizetnie kell még jó sokáig. Talán az a súly is benne volt abban a zsákban, ami bizony szétosztódott, amit mi is megkaptunk – ajándékba vagy büntetésből – Mikulás előtt két nappal. Vajon könnyít terhein, könnyít a mi terhünkön mindaz a jó, amit brüsszeli bűnösünk eddig beleélt a világba? Nem tudjuk, csak reméljük.
Ő, szegény már sínyli a brüsszeli bűnt, bűnhődik rendesen. Okkal és megérdemelten. S bűnhődünk mi is, férfiak és nők, fiúk és lányok, apák és anyák, a mi zsákunkba is került valami abból a brüsszeli csomagból.
Ő, szegény, nem tudja, hogy mi megbocsájtáson törjük a fejünket. Nem azon, hogy bűntelennek mondjuk, vagy kicsinyítsük a vétkét – ilyesmire embernek nincs hatalma. S igazában nem is olyan nehéz megbocsájtanunk, hiszen csak a szívünkben kell átállítani a váltót, s igaz meggyőződéssel mondani: bocsáss meg neki, Uram. Adj neki erőt, hogy ereszcsatornán lecsúszás helyett felfelé induljon a lépcsőn. Ha csak a hátsó lépcsőházban is, de fölfelé.
Szegény – mondják a fiatalok. Nők és férfiak, anyák és apák. Szegény ő és szegény mi. Most még magunknak is meg kell bocsájtanunk. S az lesz a nehezebb. Még nehezebb lesz ezentúl, de nem térhetünk le arról az útról, amelyen eddig együtt jártunk. Amelyen brüsszeli bűnnel terhelt szegény barátunk nem haladhat tovább. A bűn akkor is bűn, ha közülünk való követi el, a bűnpropaganda pedig nem kaphat ez által igazolást! Fiú a fiú, lány a leány, szerelem a szerelem. Férfi az apa, asszony az anya, gyermek a gyermek, család a család. LLMNOPQ pedig egy sor az ábécére írott dalocskából. Semmi más. Ki a zsákból minden mákonyt, minden zselét, minden hamis humánumot! Hogy ne mondhassák ránk a következő mikuláskor – szegény…
