Özvegyasszony volt, egyedül élt. Néhai férjéről senki sem beszélt, szüleiről sem, gyermeke nem volt. Idus néni, így hívták a barátai, Idus néni lehet, hogy özvegyasszonynak született. Enyhén molett volt, szemüveget viselt s választékosan öltözött. Özvegyasszonyhoz illően. Olyan özvegyasszonyhoz, aki nem gondolkodik azon, hogy még egyszer férjhez menne. Nagyon polgári, nagyon hagyományos ízlésű ruhatára néhány kosztümből állt, szerette zöldet, szerette a gyerekeket. Sokat vigyázott gyerekekre, ők kissé öregesnek tartották. Volt néhány bútora, egy szekrény, pipereasztal, biedermeier vitrin intarziás fiókokkal és metszett mintájú üvegajtóval. Néhány kosztüm, szekrény, vitrin, pár könyv, avíttas ízlés, értékesnek látszó gyűrűk az ujjain. Ez volt minden vagyona. Határozott ízlés, precizitás, mértéktartás a beszédben, kisebb mértékletesség az étkezésben. Csipetnyi jó kedély. Néha, nem túl gyakran elment az Operába. Távoli rokonok fogadták be, náluk lakott polgári lakásuk egykori cselédszobájában. A lakhatásért cserébe minden nap főzött, ebéddel fogadta a család két fiúgyermekét, s felügyelt rájuk, míg a szülők hazaérkeztek a munkából. Nem volt ez megterhelő, a fiúkat jól nevelték, már zsenge korukban tudták, hogy tanulniuk kell, ez teremt lehetőséget a boldogulásra.
Volt körülötte valami titokzatosság. Nemcsak néhai férjéről nem lehetet tudni, de a bátyjáról sem. Illetve éppen csak annyit, hogy külföldön él, de akkoriban egy átlagos magyarnak, főként, ha jót akart magának, nem élt semmiféle rokona külföldön. Furcsa volt az is, hogy cselédszobában lakik. Zöld kosztüm, ékszerek, méltóságteljes viselkedés, mindez egyáltalán nem illett a cselédszobához. Berzenkedett, ha a vasárnapi ebéd nem kezdődött időben, ő mindig pontosan érkezett a mise után. Csöndesen, de egyáltalán nem feltűnésmentesen rendet teremtett az ünnepi asztalon, ha nem stimmelt valami a terítékkel.
Aztán hirtelen eltűnt. Barátnői, keresztgyerekei sok hónap után kaptak tőle képeslapot Münchenből. Valami csoda folytán útlevelet adtak neki, ebben valószínűleg a két fiú szülei is segítettek. Turistaútra szólt az engedély, ő azonban tudta, hogy visszaúton már nem lesz együtt a bajor főváros iránt vehemensen érdeklődő honfitársaival. Zöld kosztüm, gyűrűk, apróságok a ridikülben. Színes újság, néhány irat, ezekre szükség lesz majd a német bevándorlási hivatalnál. A metszett üvegajtós vitrin és minden más Pesten maradt.
Idus néni német származású volt, legalábbis ezt tervezte elhitetni magáról a bajorokkal. Néhány napot a bátyjánál töltött, aztán elsétált papírjaival a megfelelő hivatalba, s előadta, hogy neki itt a helye, nyugdíjra is jogosult, hiszen német. Lám, milyen jól beszéli a nyelvet – valóban jól beszélte, hiszen német nevelőnője volt gyerekkorában – a papírjai azonban, amelyek szerencsére elkerülték a vámosok figyelmét, némi korrekcióra szorultak a németséget bizonyítandó. A müncheni hivatalnok hallgatta egy darabig Idus néni történetét, majd félbeszakította ekképp: „Drága Asszonyom, ne fáradjon tovább, mindent értek, azonnal pecsétet ütök a kérelmére. Segítsük egymást, mi magyarok” – tette még hozzá és mosolygott. Attól kezdve magyarul társalogtak a komor müncheni hivatalban. Kiderült, hogy az íróasztal mögött ülő fiatalembert a háborút követő baloldali hevületben a családjával együtt telepítették ki Budakesziről. Felvidékről és másünnen magyarokat, Magyarországról svábokat. Így ment ez akkoriban.
Idus néni később lakást vett, biedermeier vitrint nem kapott bele. Több kosztümje lett, finom gyapjúból kötött pulóvert küldött a keresztfiainak. Új útlevelet kapott, ezzel hazalátogatott Budapestre, idősebb és fiatal barátait fagylaltozni hívta egy Duna-pari cukrászdába. Imádta a fagylaltot, három kehellyel evett egymás után. Egészségetekre! – mondta aztán – mi magyarok segítsük egymást! Néhány nap múltán visszautazott az új útlevéllel. Nem jött többé, csak képeslapot küldött a sátoros ünnepekre. Hegyes, szálkás betűkkel írt. Hazájától távol, egyedül halt meg, szomszédai fedezték fel a holttestét.
