Erdélyben, Gyergyószárhegyen töltöttem az előző hétvégét. Felemelő, megrendítő volt, szomorú és örömteli is egyben. Erdély általában ilyen érzéseket és érzelmeket vált ki belőlem. Így volt ez legénykoromban, első komolyabb erdélyi utazásunkkor is, amikor megtehettük, hogy közel három héten át ott keressünk szállást, ahol épp ránk esteledett. Összebarátkoztunk egy velünkkorú kolozsvári testvérpárral, akik néhány évvel később „kijöttek”, előbb Magyarországra, aztán tovább, Nyugatra. Nehezen értettem, talán nem is akartam érteni, hogy minek onnan kijönni, egyáltalán miért kijövés az onnan, mikor én innen is kifelé megyek Erdélybe. Nem értettem a kijövést, holott láttam a könyvesbolt kirakatában, ahol a lány akkortájt dolgozott, a rengeteg Mao Ce Tung és még több Ceausescu könyvet, és óvatosan figyelmeztettek, hogy ne beszéljünk a boltban magyarul, mert abból nekik bajuk lehet. Talán nem lett volna joguk ebből a helyzetből kijönni? Meg abból, hogy a szüleiket megfigyelték, lehallgatták, sok tekintetben korlátozták, még vendéget sem fogadhattak szabadon. Fiatalok voltunk, kijöttünk a kolozsvári könyvesboltból, az utcán megálltunk a kirakat előtt és röhögtünk a Mao meg Ceau könyveken. A Szent Anna tónál Illés dalok szóltak egy magnóról, tisztára otthon éreztük magunkat. Minek innen kijönni? Brassó Pojánán szóba elegyedtünk egy magyar férfival, akiről az első pillanatban látszott, hogy nyugatabbról jött, mint Magyarország. Jezsuita szerzetes volt, tanár, beszélt nekünk a pojánai sífelvonó oszlopainak tövében a nyugati szerzetesiskolákról. Mustó Péternek hívták, akkor nem sokat jelentett számomra ez a név. Csak érzetem, hogy az a Nyugat, ami persze felőlünk nézve maga a nagybetűs SZABADSÁG, mégsem annyira kívánatos a számomra. Jobban tetszett nekem a mi kis magyar szerzetesiskolánk, melynek padjait koptattam, s levegőjét szívtam pár évvel azelőtt.
Egyik nap, még Brassó előtt, Borszéken köszöntött ránk az alkonyat. Mint a moziban, oly kalandos és romantikus módon jutottunk szálláshoz. Idős székely házaspár fogadta be az istálló szénapadlására a hat pesti fiatalt, éjszaka hallottuk alattunk a marhák szuszogását, ilyen-olyan hangjait. Vacsorára puliszkával kínáltak, meg jó szóval. Annyira filmbe illő, annyira romantikus, hogy gyanakszom magara, lehet, hogy csak kitaláltam az egészet. De nem, valóban így történt. Kérdeztem az öreg székelyt, lassan beszélt és keveset. Az asszony tán még annyit sem. A székely ember elmondta, hogy amikor 1918-ben bejöttek az oláhok, őt elvitték katonának. Aztán, amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, őt azok is elvitték katonának. Azóta is itt a fülemben, ahogy mondja, oláh is, magyar is valami rosszat tett vele. Magyar ember, volt, székely volt, nem is tudott románul. Mégis, legalábbis a vele szemben elkövetett rosszaság tekintetében egy kalap alá vett magyart és románt. Félek, hogy oka lehettet rá.
Fájt ez akkor, s fáj azóta is. Most, jó pár erdélyi utazással, és kalanddal mögöttem, amikor elmondhatom, hogy kitűnő kollégáim, barátaim vannak a Kárpát-medencének e csodálatos fertályán, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének ülésén vehettem részt. Fennállásuk harmincegyedik évét ünnepelték, a plusz egy a járvány miatti halasztás következménye. Az ünneplés pedig valójában Kárpát-medencei dimenzióban zajlott, az Anyaországból és a Külhon más tájairól is érkeztek barátok, kollégák. A szakmai műhelymunka kapcsán tapasztaltuk, hogy közösek a gondjaink – a digitalizáció, az internet, az úgynevezett közösségi oldalak, nyelvünk alakulása a médiában – ugyanazokkal a kihívásokkal szembesít erdélyi, magyarországi, felvidéki, kárpátaljai és délvidéki magyar újságírókat. Ami nagy különbség, hogy ők, ugyan nem minduntalan, de használják magukra nézve a kisebbségi jelzőt. Ami tárgyszerűen igaz, ám felőlem nézve hogy a csudába lehetnének kisebbség. Hiszen magyarságunk önmagban érték, nem számarányok függvénye.
Szálláshelyünk éttermének falán fafelületbe faragva egy nagy ország, benne egy kisebbel. Szobakulcsunkon kis zománcbiléta, egyik oldalán a szobaszám, másikon ugyanannak a nagy országnak a körvonala, benne a kisebbé. A kisebbet piros-fehér zöldre színezték.
Műhelymunka után könyvbemutatók, köszöntők, ünnepi beszédek. Emlékezés az előttünk járókra, elismerés a munkában, szakmában élenjáróknak. Kiváló magyar kollégák mellett egy román újságíró is díjat kap a romániai magyar újságírószervezet vezetőségétől. A románul elhangzott laudációból kiderül, hogy ő sportújságíróként nem hajlandó eleget tenni a politikai elvárásnak, amely szerint magyarokat is érintő sporttudósítást meg kell tűzdelni némi magyarellenes fordulattal. Barátunk átveszi a díjat, s annyit mond, hogy köszönöm szépen. Ennyit tud magyarul – szavakban legalábbis.
A gyergyószárhegyi iskola Bethlen Gábor nevét viseli. A névadó szobra mellett cserkészemlékmű, kopjafával, a cserkészfogadalom mondataival. Olvasom a márványba vésett sorokat: fogadom, hogy híven teljesítem kötelességeimet, amelyekkel Istennek, hazámnak és embertársaimnak tartozom. Csak állok, olvasom újra és újra. …Istenemnek, hazámnak, embertársaimnak… Nem vagyok cserkész, de magamra veszem. Hiszen magyar vagyok, ember vagyok. Magamra veszem, és imádkozom: Istenem segítsd őket itt, engem ott, valamennyiünket a kis és nagy Hazában, hogy híven teljesítsük kötelességeinket, amelyekkel Istennek, hazánknak és embertársainknak tartozunk. Mondd meg az öreg székelynek, aki a csillagösvényen bizonyára az égi hazába jutott már, hogy járt erre valaki, aki szeretettel és hálával gondolt rá és asszonyára. Még egyszer köszöni a puliszkát és a szállást a szénában. És reméli, hogy ma már nem vinné el őt katonának, se oláh, se magyar.
Szálláshelyünkkel szemközt, az út másik oldalán fekszik Gyergyószárhegy sportpályája. Széltől, esőtől szürkült, ám így is gyönyörű székelykapu a bejárata. Keresztet, szép, nagy kettős keresztet rótt bele az alkotója, ez alatt lehet bejutni a pályára. In hoc signo vinces – E jelben győzni fogsz – jut eszembe Jézus üzenete Nagy Konstantin látomásában. Nézem a keresztet, amit tulajdonképpen kivágtak a deszkából, távolból átfehérlik rajta a szárhegyi ferences templom tornya. E jelben győzni fogsz – gondolom ismét – és sóhajtva hozzáteszem: hajrá magyarok! A székelykapu nyitva áll.
